Kicsit higgadtabban szemlélem most magam körül a dolgokat, a dolgainkat. Vannak ugyan nyugtalanító körülmények (amiket gyakorlatilag részben magamnak is köszönhetek, a korábbi életemből, mint pl. az anyagi helyzetünk), de tisztában vagyok azzal is, hogy bármikor bármit meg tudok, meg lehet, illetve meg tudunk oldani a Bébimmel.
A hétvégén voltunk "dajdajozni" a zenekarral.
Kellett már.
Éreztem, hogy túl sok bennem a negatív energia, a feszültség. Ilyenkor aztán elég szaralak vagyok a környezetemmel. Beszólogatok, nem tudatosan, de keresem az ütközéspontokat, és kevésbé tolerálok dolgokat.
Időnként hiányzik is a "rokkandrollozás", és az éjszakai élet.
A Bébifej biztat, hogy lendüljek bele, de ez tudom mivel járna úgy hogy inkább nem teszem. Meghagyom a lendületet a színpadra...
Vártam már a szombati koncertet, hogy végre "odacsaphassunk", kiadhassam magamból a színpadon a dühöt, a sok benyelt, elnyomott munkahelyi stresszt, és ideget. Amikor aztán vége a műsornak jó érzés az az üresség, az a nyugalom, ami eluralkodik rajtam, mikor lejövünk a színpadról.
Ez az én igazi kábítószerem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése